Háromárbócos Szódavíz - Rejtő kiállítás a Múzeumban
A Petőfi Irodalmi Múzeum, közelebbről Thuróczy Gergely muzeológus jóvoltából a 75 éve elhunyt Rejtő Jenőt megidéző kiállítás nyílt a Múzeumban. A sikeres megvalósulást Smelkó István szervezte. A tárlat június 23-án, a Múzeumok Éjszakáján kísérő rendezvényekkel övezett bemutatása az egyik fő eseménysor volt.
Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg – az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell! Egy milliókat érő nyakék a cári ékszerek közül. Olcsó és nem ráz. (A detektív, a cowboy és a légió, 1942)
A Rejtő-kiállítást ismertető gondolatoknak Thuróczy Gergely a gazdája. Alapkoncepcióként a kalandregény-paródiákat író, a ponyvairodalom kliséit kiforgató és azokat pesti (zsidó) humorral megtöltő P. Howard szellemében egy kiállítás-paródiát hoztunk létre. A 3 terem nem csak Rejtő Jenő (született Reich, 1905-1943) életét és korát idézi meg, hanem az általa teremtett irodalmi figurák, helyszínek, az abszurd és groteszk helyzetek, utánozhatatlan (és fordíthatatlan) nyelvi humorú párbeszédek univerzumát is.
Vidéki gyökerű, Tolna megyei Reich-család, Budapestre költöző szülők, zsidó asszimiláció, névváltás, polgári gyarapodás, majd gazdasági világválság és országos pusztulás… Könyvkiadók, színházak és kabarészínpadok, anyagi sikerek, rajongó olvasók és csillogó operettvilág – és ezzel szemben az író idegronccsá züllő szervezete, zsidótörvények, a 2. világháború rettenete, munkaszolgálat és emberhez méltatlan halál. A 20. század magyar történelmének fele, egyetlen ember sorsába sűrítetten.
A középső terem matrózkocsmája hátbaszúrt tengerészünkkel a világirodalom egyik legjobb regénykezdetét tárja elénk („- Uram! A késemért jöttem! - Hol hagyta? - Valami matrózban.” – Piszkos Fred, a kapitány, 1940). És mivel a könyv afféle „pengős regény” volt, pregnáns pesti ponyva, a kiállításban az ajtószárny mögött egy igazi ponyva húzódik meg szerényen az ő gyűröttségében… A Rejtő-regényekben oly gyakran emlegetett kocsmai verekedések, illetve italos befolyásoltság hangulatát számos tárgy jeleníti meg: a tyúkitatóba tuszkolt pálinkáspoharaktól és a lejárt lemezeket (nem) játszó gramofontól a szakszerűtlen hóhércsomós matrózkötélen és a lebegő mankókon egészen a szilánkosra tört széklábakig. („Esténként az úri közönség verekszik! Kitűnő széklábak! Megbízható elsősegély! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!” – A három testőr Afrikában, 1940)
Ugyancsak itt látható a Rejtő által 1930 őszén szerkesztett-kiadott, csupán egy lapszámot megért (és egyetlen példányban fönnmaradt…) Nagykörutc. bulvárlapjának másolata – igazi ritkaság, kocsmaolvasmány-csemegékre vágyó szövegbogarászók öröme. Benne pletykák, hírességek, mulatók, táncosgörlök toilette-titkai, jósnő és nosztalgikus visszarévedés A Pál uccai fiúknémafilm-feldolgozására. Szabadvers és chanson, pszichoanalízis, érzelgős novella, mára érthetetlen utalások és elavult hirdetések, oldalszámozás helyett gramofonreklám… A pesti metropolisz bulvármiliőjének 88 esztendővel ezelőtti pillanatfelvétele.
A jobb oldali terem afféle gondolattársító poénzuhatag. Tobzódik a Rejtő-poénokban: általa kitalált tárgyak és személyek, könyveiből ismerős helyzetek, vagy csak úgy pőre-pörgén, maga a vegypiszkos abszurd… Példának okáért egy maszatos lámpabél – hogy is kezdődik A három testőr Afrikában? „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. (…) A hússaláta egészen kitűnő volt, és ezen az sem változtatott, hogy végül egy igazán csak kevéssé használt lámpabelet leltek benne.” Nem épp múzeumba való relikvia, ám ebben a tárlatban épp ez kell. Szabálytalan, tehát követ(el)endő. Miképp a szanaszét dobált kártyalapok – a sors kiszámíthatatlanságát, a Véletlen játékát és az ember esendőségét jelképezendő (hogy Rejtő szerencsejáték-szenvedélyéről és elkártyázott fizetségeiről ne is szóljunk…)
És így tovább, egészen a Bradley Tamás visszaüt (1939) dzsungel-jelenetéig, ahol a vadállatok/hangyák által felfalt filmforgató stábot vérszomjas nyuszik fenyegetik – hogy a Halloween-kellék papírcsontvázakról is szolgáljunk némi felvilágosítással. És ott van egy igazi rozoga teknő (hajóskapitányok szégyene! – efféle olykor fel-felbukkan a matrózos P. Howardokban), A 14 karátos autó (1940) szemlátomást hamis arannyal futtatott ajtaja etc. Minden csak látszat, lólábkilógató, kaotikus, poénos vagy épp kínos-botladozó. Mindez a Rejtő-regényekből lehet ismerős: nem a szőrszálhasító realizmus számonkérhetősége, hanem a groteszk hangulat megidézése a cél. A látványt domináló tárgyi világ nem mellesleg helyi vonatkozással bír: számos retróobjektumot a szécsényi Nosztalgia Múzeum állományából kaptuk kölcsön. A plakátméretűre nagyított első P. Howard- és Gibson Lavery-borítók (Nova Irodalmi Intézet – Rejtő legfontosabb kiadója) pedig az 1930-as évek pesti ponyvapenetrációjából nyújt (hiteles) ízelítőt.
A bal oldali teremben már alábbhagy a humorkodás – itt minden szabályos, semmi sem ferde, dominál a kiporciózott elvágólagosság. Számos kéziratot tanulmányozhatunk a falakon (egynémelyik kiadatlan): a Rejtő-i műgond rögtön szembeötlik – némelyiken több a javítás, mint az eredeti. Már csak ezért sem igaz ama legenda, hogy kézirattal egyenlítette volna ki számláit – nem készre írta, hanem alaposan átdolgozta, több fordulóban csiszolgatta. És hogy a Rejtő-féle írásművészet sokszínűségére is nyíljék rálátás, tájékoztatást kaphatunk a film világába tett kitérőiről is.
Számos revüplakát és színházi/kabarészínlap tájékoztat arról, hogy Rejtő sikeres operettíró volt egyszersmind. A ráfirkált hiányjelek pedig arról tudósítanak, hogy a zsidótörvények után a „kényes származásúak” kezdtek elmaradozni a nyilvánosságból, így Rejtő szerzősége fokozatosan háttérbe szorult. Fotók terén már nem állunk ilyen jól: a magyar irodalom egyik legolvasottabbjáról alig tucatnyi fényképes ábrázolás maradt fönn. Az egyiken szerencsére látni, hogy Rejtő valójában szó szerint kiemelkedő író volt: közel 2 méteres magasságú, sportos alkat, marcona és sosem-mosolygó ábrázattal (mindez sportsérülésének tudható be – fiatalkorában arcát nem kímélően bokszolt).
A régi írógépbe egy 25 éves kora táján írott, posztumusz kiadott Rejtő-gépirat van befűzve: mintha épp most kopogná le a Bedekker csavargók számárac. esszéisztikus útirajzát. Az utolsó szó jogánpedig 1967-es, posztumusz kiadott könyvének címe: a Világháború árnyékában alkotói megsemmisülésén, elhallgattatásán rettegő író létállapotára utal. És itt láthatjuk a tárlat legtaszítóbb szimbolikus tárgyát: egy ütött-kopott, lyukas, rozsdás fémkacatokkal teli vödröt. Benne gyűrött, agyongyötört versszöveg …
Pepita füzeteimből agnoszkált ütemek(1942)
Ajánlás: Jegyzeteket csak olyan ember olvasson, aki írni tud
Sír (a) felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt egy pár napot,
Nem gondolkozott és nem álmodott
És ha kinevették: azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői lant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra.
És azt álmodja, hogy él.
Béke hangjaira.
A magyar kultúra egyik legnívósabb humoristája szomorú, embertelen véget ért: 1942 októberében egy álneves „gyilkos újságcikk” leleplezte, hogy valójában kicsoda is P. Howard, „a legdivatosabb magyar író”. Mert biza’ nem is Rejtő, hanem Reich, és persze zsidó, és hogy-hogy még nem vitték el?… Pár napra rá megérkezett a behívó és a beteg író önként vonult a munkaszolgálatos gyűjtőtáborba. Onnét pedig rövid úton a megszállt Szovjetunióba vezetett az út: a magyar bakák és munkaszolgálatosok a német hadsereg segédcsapatai lettek. Kegyetlen fagy, fizikai munka, „muszosoknak” járó irgalmatlan „figyelmességek”. Hivatalosan (vagy inkább: a statisztika kiskapuzó elszámolása szerint) nem halt meg, hanem „eltűnt”. A rideg tények szerint azonban Reich Jenő 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg zsidó kisegítő munkaszolgálatosaként, jogfosztott magyar állampolgárként, ágyútölteléki minőségben hazájától másfél ezer km-re, ismeretlen körülmények közt veszett oda a Don-kanyarban, százezer sorstársával egyetemben. Olvasói tudatában – reményeink szerint – azonban ma is él…
Thuróczy Gergely, Petőfi Irodalmi Múzeum