Ács Irén szécsényi születésű fotóművész munkássága előtt életműkiállítással tiszteleg Múzeumunk. 

A kiállítás 2014. május 22-én nyílt, a köszöntőt Torda István újságíró tollából idézzük:

A látszatát is kerülni akarom az elfogulatlanságnak, ha Ács Irénről esik szó. Fél évszázada vagyunk barátok, harminc évig kollégák voltunk az Ország-Világ című hetilapnál. És akkor mindjárt elmesélek egy régi történetet, amely szerintem segít megérteni, hogy miért olyanok Ács Irén fotográfiái, amilyenek.

Amikor nagyon fiatalon, egyetemistaként odakerültem a laphoz, Irénke szerető pártfogásába vett. Első közös riportunkra egy nyelviskolába küldtek minket, ahol éppen a beiratkozás folyt. Én pánikba estem. „Mit lehet egy ilyen unalmas témával kezdeni?” – kérdeztem Iréntől, aki derűsen nézett rám: „Te csak nyugodj meg – mondta. – Vedd tudomásul, bárhová megyünk, ott érdekes dolgok történnek.”  És mit ad Isten, az első ember, akibe a nyelviskolában belebotlottunk, egy csinos fiatal lány volt, aki olaszul akart tanulni. Mint kiderült, fél évvel azelőtt egymásba szerettek egy olasz focistával, aki egy kupameccsen járt Budapesten, levelezni kezdtek – a lánynak a levélírásban egy szomszéd néni volt a segítségére, aki tudott olaszul –, és a dolog olyan komolyra fordult, hogy a fiú mamája már meghívó levelet is küldött neki Firenzéből.  Ezt az – akkoriban egyáltalán nem szokványos – sztorit a kezdő riporter szerencséjének tulajdonítottam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ahová Ács Irén megy, ott valóban mindig van valami érdekes. Vagy valami, ami attól lesz érdekes, hogy Ács Irén ott van.

Vegyük csak ennek a kiállításnak a képeit. Irén egy életen át fényképezte a szülőföldjét. A Palócország című albumát a Corvina kiadó rangos nívódíjjal jutalmazta, hollókői fotói számos hazai és külföldi kiállításon, többek között Londonban, Párizsban, Prágában és Jeruzsálemben is falra kerültek. Persze, mások is megörökítették ezt a tájat, nagyon sokan, köztük kiváló fotósok, a szakma mesterei, például idegenforgalmi kiadványok számára. Miért van az, hogy ezeknek a technikailag és kompozíciójukban is tökéletes alkotásoknak a zömét sterilnek érezzük Ács Irén fényképeihez képest? Úgy gondolom, hogy Irén képeit a páratlan kapcsolatteremtő képessége telíti meg élettel, lüktetéssel. Az, hogy akit valaha is fényképezett, szinte lélegzetvételnyi idő alatt kedves jó ismerősévé vált, a táj pedig, mintegy megadva magát, emberarcot öltött.  Szokták mondani, hogy a fényképezésben van valami támadásszerű, az intimitás kilesése, megmerevítése, egy pillanat, amelyet ellopnak az embertől, miközben kicsit zavartan belenéz egy jobbára ismeretlen riporter gépébe. Ács Irén kivételes tehetsége, amely visszatükröződik a képein, ahogyan ezt a dermedt pillanatot otthonossággá vagy egyenesen ünneppé változtatja.  Ez a közvetlenség, ez a kontaktusteremtő képesség ritka adottság, ehhez születni kell, néhány mozzanata azonban kielemezhető. A csodálatos festő, Anna Margit egyszer azt mondta Irénnek: „Te boldogságra születtél.” Egyik méltatója szerint Ács Irén optimista fotográfus, és ebből az optimizmusból legalább olyan megindító művészetet tud teremteni, mint mások a tragikumból. Így igaz. Irén megtörhetetlen derűje a nehéz, a legnehezebb történelmi időszakokban is működött. Amit nem lehet szeretni, azon lehet legalább nevetni, amin nevetni se lehet, azt is le lehet fényképezni, vagy legrosszabb esetben el lehet viselni, de mindez másodlagos ahhoz képest, micsoda jó dolog élni.

Éppen hetvenöt éve annak, hogy egy fiatal lány Szécsényből Pestre érkezett, ahol a nagynénje belvárosi lakásában kapott szállást. A Váci utcában a divatos fényképészek kirakatait nézegetve Székely Aladárék képei tetszettek neki a legjobban, így hozzájuk csöngetett be. Arról azonban sejtelme sem volt, hogy Ady Endre barátjának, a legnagyobb írók és művészek fotográfusának a műtermébe tévedt. Maga Székely Aladár ekkor egyébként már nem élt, a fia lépett a helyébe. Az elősiető kisasszony nyilván mókásnak találta a palóc tájszólással beszélő tizenhat éves kislányt, aki öntudatosan közölte, hogy náluk akar dolgozni. Mindenesetre szólt a méltóságos asszonynak, s Irénke neki is elmondta, hogy odahaza, Szécsényben a fényképész nagybátyjánál tanulta a szakmát, most szabadult mint inas, és azért szeretne a Székely-műterembe kerülni, mert az ő kirakatukban látta a legjobb képeket. „Laci, gyere!” – hívta a fiát a Mester özvegye. – „No, mondd el még egyszer!” Irén harmadszor is elismételte a történetet, s a vége az lett, hogy fölvették, egyelőre egy hónapra, fizetés nélkül. Két évig dolgozott Székelyéknél, méghozzá keményen, hiszen három nagy szalonban folyt a munka, laborált, retusált, a lámpát tartotta. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, a műtermi fényképezés nem az ő világa.

Jóval később azonban, amikor már befutott fotóriporterként a riporteri munka mellett kiállításokon is megjelent, albumokat készített, és a saját fotói százaiból, ezreiből válogatott, meglepve tapasztalta, hogy azok a klasszikus kompozíciós elvek, amelyek a Székely-műteremben tizenhat éves korában a legkevésbé se foglalkoztatták, végül is a természetévé váltak. Ennek is dokumentuma Ács Irén páratlan fotóanyaga, a különgyűjtemény, amelyet immár hosszú ideje a Nemzeti Múzeum Történelmi Fotótára őriz. Az életmű hetvenezer filmkockájából láthatnak néhány szép darabot ezen a kiállításon.

• Előző
• Tovább